Januárban megfogadtam, hogy többet fogok futni, mint tavaly. Ez az elején jól is indult, rögtön két félmaratonnal, de sajnos betegség és munka miatt ki kellett hagynom jó pár futást. Heti 2-4 alkalom volt az átlag, bár március elején kicsit hézagosabb lett a naptár egy sérülés miatt. Igaz, hogy a Marseille Maratont egyéni csúccsal (3:41) futottam le szenvedések nélkül, de előtte két héttel még menni is alig tudtam. Miután hazajöttem, várt az Öböl félmaraton 5 nappal a nagy futás után. Időcélt nem tűztem ki magamnak, de persze a lábamnak nem esett jól. Befejeztem, mert elhatároztam, hogy megcsinálom a Félmaraton Mániát bármi áron is. Erről még később…

Szóval amikor a hó végén újra beleálltam volna a futásba, jött egy különleges lehetőség, amit nem hagyhattam ki, így elmentem vitorlázni két hónapra. Két futás azért belefért, egy még Gran Canarián, nem sokkal mielőtt útra indultunk volna Brazíliába, egy pedig nem sokkal érkezésünk után egy Camocim nevű kis halászvárosban ahova kalandos úton jutottunk el hajóval. Május végén jöttem haza, ezzel az úttal így ki is esett pár verseny. Júniusban újra nekiláttam a futásnak, de mivel be kellett fejeznem a Félmaraton Mániát, el kellett utazni a Hortobágyra júliusban. Dög meleg, hosszú utazás Veszprémből, de legalább a barátnőm is ott volt, és ha már eljött, futott is 14km-t. Sajnos egy héttel a verseny után abbamaradt a futás, munka és egyéb elfoglaltságok miatt. Augusztusban egyszer futottam, szeptemberben szintén, igaz, akkor nyaraltunk is két hetet Görögországban, amiből egy hét szintén vitorlás volt – ez nagyon sok mozgást jelent, hiszen folyamatosan korrigálni kell a tartást, jót tesz a vázizomzatnak és a hasnak. Októberben egy 14 km-es futásra jutott időm, pont egy héttel a maraton előtt.

Azt, hogy felkészült voltam, nem merném mondani.

De mivel regisztráltam már, menni kellett. Úgy éreztem, hogy van bennem annyi, hogy megcsináljam, ha nem is időre, de a busz előtt be fogok érni. Bíztam annyira magamban, hogy a 4 órán belüli idő is meglesz.

Pár nappal a verseny előtt már zabáltam a tésztákat, betáraztam zselékből és magnéziumból. Szombaton tésztaparti után egy nagyon jósültkrumplizós helyre is beugrottunk barátaimmal, ez már lassan szokásosnak mondható a budapesti futásaim előtti este. Reggel korai kelés helyett fél óra szundi miatt késve értem ki a rajthoz, mire átöltöztem lekéstem az egyéni frissítő leadását. Mivel Franciaországban erre nem is volt mód, így nem stresszeltem, hanem elfogadtam a szituációt – ez sokat jelentett szerintem. Kicsit több cuccot pakoltam magamra, a többit meg majd asztalról felveszem menet közben. A rajt előtti perceket laza beszélgetéssel töltöttem Zsolttal, aki 3130-as számmal hősként futott be a végén, busz előtt nemsokkal. Gratula neki! Egy 7 decis izoitallal a kezemben vágtam neki, félmaratonig nem is álltam meg frissíteni. Az öltözködést pont eltaláltam, rövid ujjú póló, hosszú nadrág, kesztyű és sapka. Mivel nekem rossz a hideg toleranciám, ez utóbbi kettő számomra fontos volt!

Az első pár kilométer simán ment, 10-nél éreztem, hogy jól futok. 20-nál már éreztem a lábaimat, de még mindig megvoltam. Idáig összesen háromszor kellett kiállnom könnyíteni magamon, szerintem a verseny előtti meghűlés, a hideg és a sok elfogyasztott víz miatt. Mindegy, inkább így, mint szenvedve futni. Nem sokkal a féltáv után egy lelki és testi mélypont jött hirtelen, 26-28km között el sem hittem, hogy eljöttem futni. Nem tudtam miért, csak azt, hogy megyek, és végig akarom csinálni. Itt már számolgat az ember, és láttam, hogy többségében 5 perc alatti km-eket sikerült menni, szóval nekiálltam matekozni. Sokan mantrákat ismételgetnek, én ezzel szoktam lefoglalni az agyamat. Mire kiszámoltam, hogy mit kellene futnom a 3:41-hez, már 30 felett jártam. A pesti rakparton észak felé futottunk, amikor a 32-nél rájöttem, hogy már csak 10 km van hátra. Itt már egy sokkal gyorsabb matekkal rendberaktam magam, ha tartom a tempót, akkor meglesz a 3:30! Aha, persze. Meg lehetett volna, csak közbejött a gonosz Árpád híd feljáró, lejtő a Margitszigetre, ami ennyire beállt izomzattal nem volt a legkényelmesebb pár száz méter, majd a sunyi Margit-híd feljáró. Amikor megláttam a 37km-es táblát, már vettem is egy mély levegőt, mindjárt jön a Nyugati felüljáró. Itt lelki támasznak hívtam a sapkámat, amit úgy húztam a fejembe, hogy a tetejét ne lássam a „hegynek”, de persze ne essek át senkin se. Így nem éreztem azt a lelki nyomást, hogy még mennyit kell menni felfelé. Saci néni buzdított mindenkit, ez egy lelki áttörés volt, kicsi séta után újra elkezdtem szedni a lábaimat. Tudtam, hogy a következő frissítés már nincs messze. A Ferdinánd híd alatt ittam mindent, vizet, izót, colát, vizet megint, még banánt is ettem, pedig ki nem állhatom. Érdekes, hogy az ízét nem éreztem – szerencsére. Felfrissülve vágtam neki az utolsó pár km-nek, a mellettem elhaladó kamerásnak és szervezőnek még meg is köszöntem, hogy milyen fantasztikus a szervezés. Mintha megtáltosodtam volna, mentem neki a 40-nek! Itt már tudtam, hogy a 3:30 egy álom, ami legközelebb meglesz, de még így is 3:41 alatt fogok beérni. Visszavettem a tempóból, nyugodtan hoztam az utolsó kilométereket, majd az utolsó pár száz métert. A cél előtt Lakatos István terelte a versenyzőket, kiabált nekem, gratulált, pacsiztunk. Jól esett egy ismerős, amikor az egész távot egyedül futottam! Befutottam… 3:34:14, új egyéni csúcs.

Fantasztikus volt a szervezés, köszönjük. Jövőre ugyanitt, de addig még találkozunk sokszor!