Egy elmaradt verseny margójára

2019-ben elhatároztam, hogy visszatérek a futáshoz, amit sajnos elég rendesen elhanyagoltam 2017 után. A legjobb motiváció a versenynevezés, mindannyian tudjuk, úgyhogy gyorsan be is neveztem a BSZM-re, hogy harmadik alkalommal fussam körbe a Balatont négy nap alatt. A felkészülést el is kezdtem, komolyan is vettem, majd jött február, ahol egy futós rendezvényen találkoztam Balla Hanka ultrafutóval, aki az edzéstervezésről tartott előadást. Egy hónapra rá sikeresen teljesítettem a 196km-t, igaz fájó bokákkal, de átfutottam a Balaton Szupermaraton siófoki célvonalán.

Hanka ezután kezdett el velem foglalkozni, akkor már körvonalazódott előttem egy új cél: 12 órás futás során 120 km teljesítése. Ez persze elméletben a „megcsinálható” kategória volt számomra, gondoltam edzői háttérrel, mellette sok úszással sikerülni fog majd. Célversenynek az UKKO Ultra Runt tűztem ki november 14-én, Almádiban lesz, van 12 órás versenyszám, szóval minden stimmel! Be is neveztem gyorsan (lásd első bekezdés).

Gyakorlatilag április elejétől heti edzéstervet kaptam, azt próbáltam követni és lehetőségeim szerint megcsinálni. Az első hónap talán amolyan összeszoktató hónap volt, szerintem sokkal többször kellett volna csuklanom, de Hanka volt olyan kedves és rendes, hogy ad hoc teendőim miatt mindig szó nélkül újraírta az edzéstervet… Aztán szépen lassan összeszoktunk a munkában, én elkezdtem érezni a fejlődést, és ez óriási motiváció volt, hogy csináljuk tovább! Olyan futásaim voltak, olyan pulzussal, amit pár éve még elképzelhetetlennek tartottam. Persze jött a Covid-19, aztán jött a nyár, rendezvényeinket lemondták néhány kivétellel, még pihenni is el tudtunk menni menyasszonyommal egy hétre, aztán újratervezés megint jópárszor, mert a gyümölcs rendületlenül érik…

De aztán jött az ősz, jött a második hullám, közben jöttek az edzéstervek, múltak a kilométerek, egyre csak a fejlődést éreztem magamon. Még a rossz futásaimból is segített Hanka erőt meríteni, azt mondta, hogy ne a rosszra gondoljak, hanem arra, ha majd élesben szarul érzem magam, akkor gondoljak ezekre vissza, hogy „ez is megvolt”! Kezdtem úgy érezni, hogy előbb-utóbb jönnek az újabb korlátozások, ezért megkértem Hegyháti Máté barátomat, volt veszprémi futónagykövetet, hogy segítsen nekem a frissítésben, ha arra kerül a sor – akár versenyen, akár verseny nélkül, egyedül. Máté szerencsére elvállalta. Pár nappal a rendezvény előtt jött a hidegzuhany, nem szabad versenyt rendezni. Szerencsére erre a lehetőségre már lelkileg készültem, így nem ért váratlanul, de persze ettől még nem lett jobb a kedvem. Pár héttel ezelőtt volt a 24 órás országos bajnokság ugyanezen a pályán, ahol Csécsei Zoli futott egy magyar csúcsot, a vele készül interjút sokszor elolvastam, a befutó videóját többször megnéztem, nagyon motiváló volt. Hasznos tanácsokat tudtam az erről szóló cikkekből leszűrni, Hanka is küldött linkeket és írt személyes tanácsokat is, úgyhogy fejben teljesen összeszedetten álltam hozzá az egészhez. Testben sajnos nem.

A szeszfőzdében kollégánk lebetegedett, ezért már november 6-tól szünnap nélkül én végeztem minden pálinkafőzéssel kapcsolatos fizikai munkát (cefrés hordók mozgatása, cefre bemerése az üstbe, törkölylapátolás, fahasogatás géppel, stb…) Igen kikészített, izomlázzal feküdtem le szinte minden este, de innen szép nyerni.

Máté meg is érkezett november 13-án, Veszprémben bevásároltunk, majd Balatonalmádiban aludtunk, minden cucc összekészítve, frissítés átbeszélve! Reggel 5-kor ébresztő, 6-kor rajtolok. A pályán is sokáig gondolkodtunk, fontos, hogy körpálya legyen, WC megoldható, kevés szinttel. Végül az eredeti terveknek megfelelően az eredeti pályát választottuk, annyiban módosítottuk, hogy nem a faházak közötti térköves sétányon futottam le a „bringaútról”, hanem továbbmentem a parkoló felé, és az ottani aszfaltos úton mentem, mert ott parkoltunk, és autóból frissítettem. „Ennyi kurvaság belefér” – szokta édesapám mondani hasonló helyzetekben. Nekem is belefért.

Reggel 5:35, érkezés a parkolóba, sehol egy lélek. Sötét van, köd szitál, csontig hatoló hideg, 4 réteg rajtam. Mivel előző délután megnéztük a helyet, már tudtuk, hogy honnan tudunk áramot szerezni, megnéztük a WC-t. Szinte semmi másra nem maradt időnk, jött a „hatóra”, szóval mosoly, rajtfotó, óraindítás, aztán hajrá, minden mást megbeszélünk menet közben.

A frissítési tervem nagyon egyszerű volt, minden körben iszok, és amíg tudok, addig eszek is egy keveset. Utána úgyis kijön minden, marad a zselé, amit akkor is tolok majd, ha nem kívánom. A tempó terv is egyszerű volt: 5:30-as átlag 5 órára, 6:00-ás átlag 4 órára, majd 6:30-as átlag 3 órára.

(Kicsit kevésbé volt szofisztikált, mint Csécsei Zoli magyar csúcsa, de hát nem egy ligában játszunk, nekem ennyi is megfelelt életem első 12 órájához)

Elindultam. Egy kör kicsit kevesebb, mint 2 km. Csináltunk egy messenger csoportot, ahol azonnali híreket közöltünk a futásról, Máté és Hanka mellett párom, Fruzsi is benne volt. Ez most is segítség, mert tudom rekonstruálni a futás „részidőket”.

Az első óra rettenetes volt, ugyanakkor hátborzongatóan csendes, ködös, misztikus. Mellettem csobogott a magyar tenger, a hullámokkal együtt érezni lehetett a széllökéseket és a köd nedves páráját. Mivel verseny nem volt, egyedül voltam. Máté a kocsinál várt minden kör végén, adta az italt, a csokit, mindent, amit kértem tőle.

Az első óra szarul sikerült, 11km-t sikerült futnom 1:00:41 alatt. Ebben benne volt egy cipőfűző igazítás és egy rövid WC szünet is, meg persze a lassulás a frissítésekkor.

Második óra: belelendültem, félmaraton részidő: 1:55:35. Jó lesz ez, bemelegedtem. A keresztben rakott térkő brutálisan szar, a Sóhajok Hídja pedig gyilkos módon rátesz egy lapáttal. Utána jön a macskakő, amit a fa gyökérzete felnyomott, de van egy ideális ív, ahol nem kell sokat ugrálni. Nap is kezdett már kisütni, bár borult volt az ég, nem töksötétben kellett botorkáni. Hanka nem sokkal 9 előtt jelzett vissza, hogy jó a FM részidőm, okosan futok, csak így tovább!

Aztán beindultam, nagyon jól ment, boldog voltam, fejben is ott voltam, 5:25 körüli km-eket mentem, ha kellett, félreálltam pár másodpercre könnyíteni magamon. 33 km majdnem pöccre 3 óra alatt volt meg, a maratoni részidőm pedig 3:49:20 lett, sőt, a 44km-t sikerült 3:59 alatt teljesíteni. Hanka szupernek nevezte az 50km-es részidőmet is (4:31:44).

Közben szüleim kijöttek szurkolni, majd később édesanyám is megérkezett Brandy-vel (kutya, VeszpRUN-os nyaksállal), párom már kókuszgolyóval és kávéval bejelentkezett délután 3-ra 🙂

A 60-ik km-t sikerült 5:27:02 alatt abszolválni, ekkor Máté már laza 10km-nél tartott úgy, hogy egy körre se jött el velem 😀

Aztán jött a 63-ik km. Frissítéskor jeleztem, hogy foglalja le a WC-t, tisztasági csomagom legyen odakészítve kis iso itallal, és ne álljon elém 🙂 Jött az első „pit stop”. Kb 5 perc odabent, szerencsére csak lent jött ki minden, viszont energiám volt még, tehát nagy baj nincs. Kicsi nyújtás, jó vicc Hankától, aztán irány tovább. A testem kb idáig bírta az emésztést, innentől nincs szilárd tápanyag.

Nem sokkal ezután Máté eljött velem pár körre (mivel nincs verseny, így nem illegális), aztán jött a hiszti. Ismerem magam, tudom, hogy előbb-utóbb jön ez a fázis. Ilyenkor nem szabad hozzámszólni, csak azt szabad adni, amit én kérek, nem akarok beszélgetni, szóval nem egyszerű velem ilyenkor. A BSZM során Schmitthoffer Péter szokott brigáról frissíteni, ő már ismeri ezt, nagyon jól le is szokta kezelni. Mátét azért választottam erre a futásra, mert olyan segítőt szerettem volna, aki futott már hasonló távot, és tud segíteni, amikor kell. Máté már pár 80 km-en túl van!

Lassulás. Vártam már, hogy mikor, hát eljött. Szépen lassan, de rendületlenül mentem tovább, 80 km után már egyre lassabban teltek a percek, aztán nagy nehezen elértem a 90 km-t. Ez az időszak három dologról szólt:

  1. Várom már Fruzsit, adjon nekem meleg teát és erőt 🙂
  2. Fogy az energiám, de tolom a zselét, előbb-utóbb megjön az a feltámadás
  3. Iserősök és ismeretlen idegenek futnak mellettem civilben és futócuccban, kérdezik, hogy egyedül csinálom-e a 6 órás bajnokságot, majd ámulnak, hogy 12 órást csinálok. Ez brutálisan sok erőt adott. Köszönöm Mindenkinek!

Aztán eljött a pillanat, fel fogom adni, elmegyek 100 km-ig, mert az már legyen meg, aztán kész, vége. Kiszállok. Hanka is megmondta, sérülést ne kockáztassak. Már csak picivel több, mint 3 óra van hátra, csináljuk. Aztán megint, feladom. De egyelőre megyek előre. Néha sétálok. Lassú vagyok, a 120 km-es célt feladtam, nem érdekel. Már csak a 12 óra lebeg messze előttem, meg a 100km nem olyan messze. 93 km-nél Mátéval üzentem Hankának, hogy motivációs beszéddel készüljön, ami meg is jött.

Aztán mellémér Ákos, az egyik ismeretlen futó, aki civilben jön velem fél kört. Beszélgetünk, mondja, hogy visszajönnek majd szurkolni a végére! Fruzsi is érkezik, pont frissítéskor, látom, ahogy megjön, de nem várom meg, majd a következő körben küldök neki puszit.

És megjött. Ritmusváltás, feltámadás. Közel 7 percesek után 5:45 megint a tempó, van energia, nem fáj, szinte repülök. A térkő még mindig brutális, de a híd már szinte kellemes (hazudok), aztán jön a frissítőpont, és ott áll Fruzsi futócuccban. Mondja, hogy jön velem, ő a szokásos 7 perces tempójára készült, de mondom neki, hogy most fusson, mert már 5:40 a tempó! Anyós is csak áll és néz, mindenki ámul, hogy honnét van ennyi energiám. Nem tudom, talán már látom a végét. Meglesz a 12 óra… Aztán gyors fejszámolás, legalább az alatt sem a fájdalommal és a fáradtsággal törődöm, még talán meglehet a 120km, csücskösen! Akkor hajrá, legyen rám büszke Hanka és mindenki más, meg fogom csinálni. És akkor itt borult minden – szerencsére a jó irányba. Elmúlt minden fájdalom, közben már 100 felett vagyok, és megyek, mint az állat!

Aztán az egyik legnagyobb motiváció, Hanka elment futni. Üzeni, hogy fussak, ne adjam fel. Ez brutál betalált! (Úgy éreztem, hogy hogyan adhatom fel, amikor egy spártai hős „értem és velem” fut!) Ja, és edzői utasításra Fruzsi ne simogasson, hanem hajtson 🙂

114km 11:15:00 körüli idő. Itt már tudtam, meglesz. 116Km környékén Ákos visszatért, de nem szurkolni, hanem futni. Jön velem. Motivál. Mindenem fáj, lassulok. Kivan a jobb térdem. Ha állok, jó, ha futok, nem mozog. De menni kell, mert be kell érni. Már csak 2 kör, van rá kb 20 percem… Újabb ritmusváltást erőszakolok ki magamon, kezd múlni a fájdalom, meglehet még mindig. Mint egy hullámvasút. Hanka engedélyt ad, hogy szarul érezzem magam, de csak 120km után. Még egy kör. Utolsó… Frissitő pont előtt, 119.8 környékén Máté és Fruzsi vár futócuccban, üvölt az Eye of the Tiger, és megyünk együtt, négyen… Csipog az óra, még van 4 percem hátra. Megvan a 120. Azt hittem, hogy sírni fogok, de nem. Egyelőre nem. Párszor a futás alatt már elpityeredtem, de valahogy ez most nem megy… Nem állok meg, levezetem sétával, nem lesz 121 km! Rövidített kört megyek, egyedül vagyok a sötét Platán korzón, és akkor elérzékenyültem. Ákos hazafutott, Máté pakol össze, Fruzsi a száraz cuccaimat készíti össze. Már száraz szemmel, 12:00 után, 120,6 km-rel a lábamban nyújtok egyet, és körbenézek, egyedül vagyunk. Nincs senki, aki osztozni tudna a büszkeségemben. Milyen vicces, hogy életem legkomolyabb futásáról még egy árva érmem sincs. Hazafelé menet Hankával beszélgetek, Máté ott ül mellettem, és párszor erősen kell koncentrálnom, hogy ne érzékenyüljek el. Megvan a 120 km, megvan az álom.

 

Ha szeretsz elemezgetni, vagy csak úgy érdekel a track: https://connect.garmin.com/modern/activity/5821483014