Egy pár nap távlatából…

Jelentem megjöttünk Brazíliából.

Április 10-én repültem Spanyolországba, ahol találkoztam Jesus-szal. Vele már vittünk egyszer egy hajót Gran Canariaról Mallorcára, akkor volt vicces személyzet, Marokkói tankolás és halászháló, vihar Gibraltáron, kétkezes Gibraltár bemenet, de általában jó móka és kacagás, kicsi vitorlázás. Barcelonába repültem, ott vett fel, aztán mentünk Sant Carles de la Rapita nevű városba, ahol a kikötő volt. Útközben megálltunk, és vettünk egy dinghy-t, amit tetőcsomagtartó nélkül vittünk el a hajóig. Még jó, hogy a tengerészek tudnak kötözni.

Sant Carles egy kisváros, de van egy szép, új kikötője. Aranyos, tipikusan mediterrán település, de még nincs elrontva turisták tömkelegével. A hajón még utolsó előtti, utolsó, aztán utolsó utáni szerelések zajlottak, közben megjött Zoli is, Jesus hol itt volt, hol otthon Zaragozában. A spanyolok persze lelkesednek a “manana”-ért (=holnap), és ez a munkamorálon is meglátszik. Utolsó nap még kivették a hajót a vízből, gyors szerelés és mosás itt meg ott, tankolás, aztán hajrá!

Eljött a nagy nap, elindultunk, de első nekifutásra csak Vinaroz-ig jutottunk, ott Gonzalo, a szerelő még egy látogatást tett nálunk. Mikor minden működött, elindultunk Gibraltár felé. A part elég cikkcakkos, több fokot is megkerültünk, de mivel Gibraltár előtt az Alboran-tengeren elég komoly szél fújt (40 csomó), számunkra relatív új hajóval, ami dög nehézre van pakolva készletekkel (diesel, víz, kaja, egyéb) nem akartunk belemenni, ezért Cartagena nevű városban megálltunk egy picit. Persze ide is jött szerelő, mert valami megint vagy nem működött vagy elromlott. Innét két nap után mentünk át Gibraltárba, ott tankoltunk fel rendesen diesellel, illetve egy napot is eltöltöttünk a genoa kitekerő rendszerének flex-szel való megszerelése után. Hát igen, mi így készültünk az Atlantira. Délután irány Kanári-szigetek.

Laza vitorlázás volt, hátszéllel, 400 méteres dombság kikerülésével, de szerencsére nem volt sok halászhajó az utunkban, ezek Marokkó partjainál elég durván nyomják, este semmi hivatalos fény, mennek, mint akinek mindig előnye van, hálók és bóják fények nélkül, stb. Szerencsére minden incidens nélkül kerültünk egyre közelebb Kanárihoz, amikor az utolsó nap meghalt az autopilóta, úgyhogy manuálban nyomtuk, éjszaka egy órás váltásban. Na az a kemény, nem a kád széle! Aztán reggelre megjött a jó hangulat, már láttuk a földet, akkor én lenyomtan 4 órát a keréknél boldogan. És megérkeztünk nem sokkal utána.

Barna csatlakozott hozzánk, hideg sörrel érkezett a molóra, ahogyan azt megbeszéltük. Köszönjük. Persze megint szerelők hada lepte el a hajót, de aztán végre sikerült beállni a fogadó mólóról a helyünkre, és ott is maradtunk pár napot.
“Itt ragadtunk Kanárin, basszameg!” – mondtuk egymásnak hol viccesen, hol vidáman, hol fáradtan, hol csalódottan. Sok időnk volt, hajón mindent megcvsináltunk, szóval strandon ütöttük el időnk jelentős részét. Itt “gamba”-sodtunk (=rák), nekünk vörösre égést jelentett ez a spanyol-magyar tükörfordítás. Hétvégén kocsit béreltünk, és mentünk egy kört Gran Canarián, megnéztünk egy kilátó pontot, elmentünk ebédelni egy velencei stílusú kikötővárosba (Puerto de Mogan), majd az angol strandon (Playa del Ingles) másztunk meg emberes méretű Szahara-homok dűnéket, mielőtt kifeküdtünk volna a partra. Hétfőrfe ígérték az új alkatrészt, de persze nem jött meg, csak kedden. Akkor reggel jött is Carlos, a szerelő, és megszerelte az autopilótát. Közben Jesusnak egyre több panasza volt, kórházba kellett mennie, ezért megkérdezte tőlem, hogy vállalom-e a skipperkedést, és majd Brazíliában találkozunk. A nagy “menjünk már” hangulatban, pár sör után persze igent mondtam, és elvileg készen is álltunk a nagy útra hárman is, négy helyett. Ez a pillanat sokszor előkerült az út során. Ja, és akkor ott hirtelen, amikor a szerelés befejeződött, Carlos elvitte Jesust a reptérre, tehát végleg magyar kézben maradt a hajó. Délután el is indultunk, motorral le a szigetek között, nem sokkal Le’Hermione fregatt távozása után. Motorral semmi para, szél nem volt, minden csendes, watch-system ok (=ügyelet beosztás), bár Barna még nem volt tengeren, így elmagyaráztam a különböző nagyhajók fényeit. Másnap napfelkelte, szél, vitorla, csapatás. Aztán egyszer csak meghalt a tök friss autópilóta, manuálban mentünk. Telefon Jesusnak, szerencsére volt műholdasunk, sok sok próbálkozás után sikerült újraindítani, de közben meglepetés #1, hármónk közül csak ketten tudunk kormányozni, valaki nem. Próbáltuk tanítgatni, engedni, gyakoroljon, mert hosszú az Atlanti Óceán. Persze, miután működött APU (Auto Pilot Unit), már minden rendben volt. Illetve nem. Éjszakai ügyelet alatt rettegett, váltáskor már megbeszéltük, hogy akkor ez így nem jó, ketten váltjuk egymást, hiszen annak semmi értelme, hogy úgy vigye valaki a hajót, hogy nem merünk lent aludni, mert ha van valami (másik hajó, szélirány vagy erősség változás, akármi más), akkor nem tudja, hogy mit kell csinálni. A nem kimondott szó a legrosszabb egy ilyen kicsi helyen összezárt társaságban, így reggel megbeszéltük, hogy mekkora csalódás ért minket azzal, hogy nem tud vitorlázni kicsit sem egy olyan ember, aki egy ilyen útra vállalkozik, és engem milyen megalázó helyzetbe hoz azzal, hogy ezt egy szóval sem említette, amikor én többször kihangsúlyoztam, hogy nekünk nem utas, hanem személyzet kell.

Na, innen kétkezeztünk Brazíliáig.

Az út érdekes volt, hosszú, többnyire jó szélben. Az egyenlítő felé haladva hínárszigeteken mentünk át, párszor delfinek is voltak, repülőhal akadt rendesen, néhány a hajóra is kiugrott, de kb. ennyi volt az “élet”, sajnos bálnát nem láttunk. Voltak testi és lelki holtpontok Zolinak is, nekem is , de szerencsére sohasem egyszerre, mindig valamelyikőnk segített a másiknak. A hulla fáradtság különböző fokain lebegtünk éjszakánként, ahogy 6-8 csomós sebességgel csapattunk bele a hullámos éjszakákba. Fedélzeten egy potyautassal, akire mi főztünk emellett.

Voltak pár szélcsendes nap a vége felé, motorral mentünk, szelet kerestünk. Aztán meglett megint, jött a passzát, az Egyenlítőn 7,5 csomós sebességgel vágtattunk át. Brazília felé már igencsak megterhelő volt az éjszakázás, pár másodperces szundi is volt állva már, de kitartottunk, amennyire lehetett, illetve segítettünk egymásnak ha valamelyikőnk túl fáradt volt.

Brazília felé érkezéskor egy 20 méter mély zátonyt kikerülve rossz szélviszonyok között találtuk magunkat, de megoldottuk, és motorral rásegítve a vitorlára mentünk szépen a célirány, Fortaleza felé. Egyszer csak nyekk, motor meghalt, és nem is indult többet. Ennyit az új, elektronikusan vezérelt és védett motorokról hajókon. Csak vitorlával 2 csomós áramlat és 20 csomó körüli szél ellen bátor lett volna újra kimenni az Atlanti közepe felé a zátonyok felé, hogy ismét irányba tudjunk vitorlázni, ezért szóltunk Jesusnak, aki egy kicsi huzavona után azt javasolta, hogy menjünk el Camocim-ba. Ez 110 mérföld extra, de hátszélben, és állítólag van egy kikötő és egy katonai bázis, ha lehorgonyzunk az öbölben, majd bevontatnak minket reggel. Mondani se kell, hogy Jesus semmi Brazília térképet nem hagyott a hajón, tehát fogalmunk sem volt a terepviszonyokról, csak a telefonon kapott információ alapján tudtunk navigálni. Éjjel érkeztünk, az öböl bejáratánál a rossz mélységmérő beállításnak és a térkép hiányának köszönhetően sikerült homokzátonyra rakni a hajót. Motorral pikk-pakk lejöttünk volna, de sajnos levitorlázni nem tudtunk, így éjszaka 4 halász jött a segítségünkre, maradtak reggelig, amíg levittük a hajót a dagállyal. Akkor persze kiderült, hogy se kikötő, se katonai bázis, se semmi. A végén kicsit morcosan szálltunk le a hajóról, sajnos Zoli meg is sérült a nagy hepajban. Persze a strandra mindenki vágyott, de nem mindenki vesztette el a türelmét. Brazíliában pár napot töltöttünk, Jesus ugráltatta a hajót mindenféle hülye indokkal a horgonyról bevitette a halászkikötőbe, mi onnét költöztünk ki. Megváltás volt ennyi idő és ennyi csalódás után hazafelé venni az irányt.

Repülőtér persze csak Fortalezában volt, de ott még el kellett intézni pár dolgot reggel érkezés után (becsekkolni határon, vám, stb), szóval egy több, mint 40 órás küldetés vette kezdetét: busz Fortalezába, repülő Frankfurtba, onnét Magyarországra Zolival vonattal érkeztünk, Barna más úton jutott haza.

Az első három éjszaka még “watch-on voltam”, tehát hülye álmaim voltak hajókkal, meg persze előtte is veztettem már repülőt álmomban, szóval egy darabig próbáltam átállni, mire végre sikerült nem közlekedési eszközzel álmodnom.

Ahogy Zoli mondta: Kétkezesben átvitorlázni az óceánon, annak van sportértéke.

Minden gebasz ellenére azt mondom, hogy jó út volt, és sok történettel, sok tapasztalattal lettem gazdagabb, de kétszer is meggondolom, mielőtt még egyszer belevágnék.