Mindig is szerettem futni. Almádiban is, amikor gimibe jártam, minden tesióra előtt futottunk pár kört. Pár száz méter. Kollégista voltam akkor, hétközben az egyik szünetben bejött a tesitanárom a terembe, ahol óránk lett volna, és annyit mondott:
– Gergő, délután kettőkor indul a busz, 1500-on futsz.
Mire én:
– Csak?
– Hát, a 4×400 váltó sincs meg, de ezt majd megbeszéljük.
Oké rendben. Semmi tudatos edzés, semmi rákészülés, csak egy diakolimpia délután. Így mentünk be Veszprémbe, ahol a 4×400 befutója voltam, és megnyertük, de egy mondvacsinált indokkal elvették tőlünk a győzelmet. Sportpolitika, hiszen nem a “sportsuli nyert”. Szar érzés volt. 1500-on is futottam, különös élményem nincs róla.
Következő évben már 3000m és 4×400 váltó a feladat. Megint megnyertük. Megint elvették. Én voltam az egyetlen, aki 60 másodperc felett futott, de mindenki megértő volt, hiszen én 20 perccel a váltó előtt futottam 11:06-ot 3000m-en. Összességében még így is 4 percen belül hoztuk a másodszorra is elvett váltót. Ja, hogy milyen versenybíróink voltak? A 3000 rajtjánál majdnem a 3000 akadály vonalról startoltunk, amikor mondtam, hogy ez nem az a vonal, akkor flegmán átvitt a másik vonalra minket, miközben morgott egyett: “Hát ha ez neked ennyire fontos…” Mindegy. Igazgatói dícséretet kaptunk, emlék megvan, csak az arany nincs. Szar ügy, el is vette a kedvem a futástól sokáig.
Aztán már félfelnőtt fejjel elmentem egyszer kocogni, és rájöttem, hogy mennyire jó fejtisztító. Aztán jött 2010. Akkor elkezdtem futópadon futni, és a cigit hátrahagyva megláttam, hogy mennyit fejlődök. 3-4 km volt a max táv, egyszer futottam 7km-t, barátommal versenyezve. Később aztán, amikor a vitorlás vizsgámat csináltam, többször elmentünk kocogni csapatban vagy egyedül is akár. Hol itt, hol ott, kocogtam néha, de nem volt semmi rendszer.
Az igazi megváltás 2012-ben jött, amikor Mallorcán éltem, és ott futottam a tengerparton 6-8 km közötti távokat a 30 fokban. Ez valahogy kitisztított engem lelkileg, és futónak éreztem magam – igaz akor már volt futócipőm 😀 De aztán átkerültem Olaszországba, ott sajnos abbamaradt a futás – helyette úsztam kicsit a kikötő melletti uszodában szinte minden munkanap után. Innét irány Franciaország, ott megint elmentem kocogni néha, de szintén semmi rendszeresség.
Aztán, pár országgal később hazatértem végleg, kezdtem beleszokni a magyar valóságba, amikor egy elég stresszes helyzetben találtam magam. Akkor már párszor voltam futni, de semmi komoly. Minden hétvégén fesztiválokra jártam dolgozni (pálinkát árulni), de hétközben meg a főzdében dolgoztam – nem volt szabadidőm, nem találkoztam senkivel sem, és éreztem, hogy a depresszió mellett sok más gondom is van. Ekkor hazajöttem Veszprémbe, és elmentem az utcazene fesztiválra szórakozni, végre egy megérdemelt szabad hétvége, sőt, a következő hetet is szabadságon töltöm!
A fesztiválon történt egy kis incidens, arconfejelt engem egy biztonsági őr. Nagyon nagy lelki problémát okozott ennek a feldolgozása, otthon feküdtem depressziósabban, mint voltam, de aztán egyik nap fogtam magam, és kimentem futni. Fejtisztítás!
Innentől kezdve nem volt megállás. Futottam 5-8 km körüli távokat, aztán egy 10km is belecsusszant. Haverom mutatta, hogy lesz egy futógála Veszprémben, menjünk el. Láttam van 7 km és 21 km. Nekem ott a félmaraton még egy álomnak tűnt. De elkezdtem futni, közben hallottam egy veszprémi futócsoportról, akik együtt futnak felkészítő futásokat versenyekre. Mondtam magamnak, hogy találkozni kellene velük, fussunk együtt. Aztán jött a döntő pillanat, beneveztem a félmaratonra. Nemcsak itt Veszprémben, hanem Budapesten is. Az a bizonyos futócsapat a BSI futónagykövetek által vezetett keddi és vasárnapi futás volt, aminek mai napig tagja vagyok. Nemcsak én, hanem barátnőm is, Fruzsi, akivel ott ismerkedtünk meg – futókapcsolat 😉
Hirtelen felindulásból neveztem a maratonra is, azt is sikerült teljesíteni. Utána nemsokkal futottam egy egyéni legjobbat félmaratonon, majd jött Karácsony 🙂 Új év, új élet – illetve csak a régi-új tovább, futó maradok!
Annyira magával ragadott az a gondolat, hogy másoknak lehetőséget adjunk arra, hogy tegyenek valamit az egészségükért, a lelki békéjükért, és hogy megismerjenek hasonló cipőben járó helyieket, és közösségek építsünk így együtt, hogy eldöntöttem: futónagykövet leszek én is.
Balatonalmádi futók, kevesen vagytok, de büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottunk. Az a 3-5 ember, aki rendszeresen eljár velem futni, az a pár veszprémi, aki eljön Almádiba is futni, Ti vagytok azok, akik miatt ez megéri. Amikor azt hallom, hogy “a mai futás volt életem leghosszabb távja”, vagy “heti háromszor járok el futni, és már leadtam pár kilót és jobban érzem magam”, akkor tudom, hogy megéri visszaadni azt a lelki támogatást, amit én is kaptam. Köszönöm minden futónak, köszönöm a futónagyköveteknek a Siófoki bátorítást, és köszönöm minden futónak Balatonalmádiból és Veszprémből!
A bírósági ítéletre még várok, addig is jó futást. Holnap reggel korán kelés, Balboa Classic III.