BSZM 2016: 1 verseny, 2 pár futócipő, 3 megye, 4 nap, 195,5 km

Októberben neveztem be a 9. Spuri Balaton Szupermaratonra, de akkor még senkinek sem mertem elmondani. Kicsit később, szépen lassan adtam futótársaim, barátaim és családom tudtára, hogy mire vállalkoztam. A válaszok nem voltak meglepőek, a futótársak drukkoltak, családom lehülyézett, kaptam hideget-meleget. Aztán persze letisztult mindenkinek, hogy én ezt tényleg akarom, barátnőmmel is megbeszéltem a dolgot (vele futóklubban találkoztam, szóval elég megértő volt). Karácsony után el is jött a felkészülés első hete, december végétől szinte folyamatosan heti 75-90 km-ket futottam, néha persze kicsit több, néha kevesebb.

(Motivációmról egy rövid szösszenet, hogy egyáltalán mi vett rá. Spoilergyanús!)

Nem volt konkrét edzéstervem, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudatosan készültem volna. A Balaton Szupermaraton igaziból nem is egy, hanem négy verseny egyben. Négy napon át, minden nap a maratoni távnál hosszabb távot kell lefutni adott szintidőn belül – így jön ki a végső 195,5 km. A felkészülés során elsősorban a sorozatterhelést és a köztes regenerációt kellett fejlesztenie, valamint az alap állóképességet. A téli alapozás ebben nagy segítség, hiszen ilyenkor ízületeink és izmaink védelme érdekében nem hajszoljuk túl magunkat, tehát lassabban futunk – igaz néha hosszúakat. Ezzel javítjuk azt, hogy sokat tudjunk futni lassan. Az erősítő edzések, amiket az elején beterveztem végül is kimaradtak, volt pár tavaszias nap, amikor jó tempót vagy váltakozó tempójú futást csináltam, de ez szinte a semmivel egyenlő. Ezekkel az edzésekkel a versenytempón lehet javítani, valamint bizonyos izmok rugalmasságát megőrizni.

A felkészülésem gyakorlatilag a versenyig tartott, de a csúcspontját utólag nézve egy kicsit elsiettem, Valentin-napon lezárult hetemen 138km gyűlt össze. Ebben két egymást követő napi maratoni táv, majd egy nap pihenés után egy 1:53-as Balboa is benne van. Vasárnapra pihenőt terveztem, de barátnőm ki akart menni futni. Szép időnk volt, jól ment neki, a tempója nekem is kényelmes volt, úgyhogy lefutotta élete legelső félmaratoni távját. Nagyon büszke voltam, hogy ott lehettem mellette végig, és sikerült neki mindenféle probléma nélkül. Még két erősebb hét után már csak „laza” heteim voltak, 50-70 km-rel. A verseny előtti hétfőn még belefért egy városismereti teljesítménytúra futva (26km lett a vége), utána már csak pihenés.

Szállást és transzfert elintéztem a szervezőkön keresztül, nem volt drága, ha a teljes képet nézzük. Csütörtökön rajt Siófokon, onnét minden célból visznek a szállásra, ahol egyszemélyes szobában alszom a büfévacsora után, majd a reggeli után szintén visznek a rajtba. A csomagokat viszik át a következő szállodába, mindezt egészen Siófokig, ahol a végső befutó lesz. Aggódni, rohanni semmi miatt nem kell, vacsorát és reggelit kapok, szóval hajrá. Ez persze úgy igaz, hogy én egyéniben futottam, tehát nem voltak váltótársak, sőt kísérőm se. Sokan komoly csapattal jönnek, persze akkor egészen más, ha valaki máshol foglal szobát és van, aki furikázza.

Otthon összepakoltam, külön a frissítéseimet, a sportcuccokat, külön a civil cuccokat, SMR hengert, két pár futócipőt, Garmin óra töltőt, pulzusmérő pántot, telefontöltőt, stb. Többször átnéztem mindent, aztán végül bepakoltam egy táskába. Autóval mentem le Siófokra a verseny előtti szerdán.

 

0. nap, március 16.

Érkezés után rögtön becsekkoltam a szobába és átvettem a rajtszámomat. Össze is futottam néhány ismerőssel, a BSI szervezőgárdája akkor már javában dolgozott. Pár héttel ezelőtt voltunk ebben a szállodában a nagykövet találkozón, szóval a környék is ismerős volt. Ez sokat jelentett abban, hogy nyugodtan tudjak aludni. Estefelé barátnőmmel, Fruzsival beszélgettem telefonon, amikor egy sünit láttam a járdán, ez nagyon feldobott, imádom az állatokat, főleg amik szabadon élnek. Lefotóztam, óvatosan megsimogattam, de inkább egyedül hagytam, nem akartam bestresszelni szegénykét. Ez volt az első „jel”, hogy minden oké lesz. Később még beszélgettem pár sör mellett, aztán korán mentem aludni.

 

1. nap, március 17. Siófok – Fonyód 48,2 km

Reggel izgatottan, de frissen ébredtem egy nem túl jó alvás után. Bőséges reggelit toltam be, legyen mit ledolgozni, persze ebbe az előző esti nagy adag vacsora is segített. Szerencsére nem sajnáltam magamtól az időt este, hogy elrendezzem a másnapi cuccaimat, ezzel nem reggel kellett vacakolnom. Ezt végig így csináltam egyébként, ahogy egyre jobban belejöttem a nomád futóéletbe. Gondolhatjátok, hogy nem reggeli gyerek vagyok. A facebook-ra írtam ki éppen, hogy mi újság velem, amikor kaptam egy SMS-t, hogy kiszállították a véremet ma reggel a kórházba. Nem túl régen adtam vért (szoktam egyébként), de ilyet még nem kaptam emlékeim szerint. Most reggel nagy hatással volt rám, jól éreztem magam miatta, gyorsan lőttem is egy fotót a véraláfutásomról, aztán ezt is kiraktam. Ez volt a második „jel”, hogy minden rendben lesz.

A versenyközpontban leadtam az egyéni frissítőmet, egy sima 48,2 km-es szakasz várt minket egy pici dombbal középen. A simát itt a terepviszonyokra értem. Kimentem a rajthoz, sétálgattam a kellemes tavaszias reggelen, majd időben odamentem a rajthoz is. Tömegrajt volt, tehát mindenki együtt indult. Mivel keskeny szakaszon futottunk át sokan, nem akartam se az elején se a végén lenni, úgyhogy felvettem a tömeg ritmusát, és mentem velük szépen lassan 10:45-kor én is. Ahogy szélesedett az út, egyre jobban kialakultak a kisebb-nagyobb csapatok. Terv szerint a saját tempómban mentem, próbáltam az 5:30-5:45 közti iramot tartani. Ilyenkor rengeteget gondolkozik az ember, idő az van dögivel. Tudtam, hogy hosszú még az út, és hiába van egy cél 48 km után, nekem egy célom volt, az pedig a vasárnapi befutó. Nem elég lefutni a mai távot, tartalékolni is kell az egész hétvégére. Magamat is meglepve, kényelmesen tartottam az 5:10-5:25 közötti tempót (már amikor az órámra néztem, mert elsősorban érzésre futottam), igaz a pulzusom 140 felett volt kicsivel. Ez nem baj, ez még bőven aerób zóna, szóval volt még tartalék.

Maga a szakasz elég csendes volt, a kihalt téli déli parton futottunk Fonyód felé, szinte csak a nyaralókon dolgozó mesteremberek bámultak minket. Steszli Balázs, herendi futónagykövet is futott, kicsit együtt mentünk, aztán ő elment a saját tempójában. Később feljöttem én is, láttam magam előtt egy darabig, aztán megint elment. Az egyik váltópont után látom, hogy a bokáját fogta és a pálya mellett a füvön ült – kanyarban rálépett egy buckára, kiment a bokája. Kérdeztem, hogy tudok-e segíteni, de mondta, hogy menjek tovább. Kicsit aggódtam érte, illetve engem is rádöbbentett arra, hogy egy rossz lépés a közel 200 km alatt milyen következményekkel járhat. Poszti Zoli családja sokat drukkolt az egész versenyen, egyszer megláttam egy murvás út mellett őket, lefotóztak, pacsiztak, jól esett. Nagyon ritkán jártam erre életem során, szóval nem volt semmi viszonyítási alapom, hogy hol vagyunk, csak a frissítőállomások segítettek. Ezek egyébként nagyon profin voltak összerakva, mindenhol ugyanúgy, szóval a vége felé már fáradtan sem kellett keresgélni, az ember rutinból tudta mi merre hol van.
Különös holtpont nélkül beértem a célba, az időm egy szuper 4 óra 31 perc lett. Kicsit meg is ijedtem, hogy hátha elfutottam az első napot, de bárhogy is néztem, iramot vagy pulzust, mindenben jó voltam, és ezt meg is akartam magamban erősíteni azzal, hogy ezen nem stresszelek, lesz ami lesz holnap. Még a célban elmentem legyúratni a lábam, aztán fel a buszra, amivel visszavittek a szállásra. Vacsorára nagy adag tészta megint, sok káposztával és savanyúsággal – kellett a szénhidrát és a vitamin. Este pár sör, aztán alvás.

2. nap, március 18. Fonyód-Szigliget 52,9 km

Reggel nem túl korai ébredés után ismét bőséges reggelivel kezdtem a napot. A szükséges dolgok már összekészítve, de mivel Siófokon aludtunk, ma reggel a teljes cuccomat el kellett pakolnom, és felrakni a buszra. A táska ment Keszthelyre, én persze csak Fonyódig, ahol a mai rajt volt. Tavaly futottam az Öböl félmaratont, szóval a második része a szakasznak nem volt újdonság, de az elején még életemben nem jártam. A befutó a Szigligeti vár aljában van, egy meredek úton kell felmenni. A szinttérkép elég árulkodó. A másik kis pöcök egy golfpálya mellett van, arra is emlékeztem tavalyról. Az sem kellemes. A rajt már nem tömeges volt, hanem az előző napi idő szerinti sorrendet tartva „dugtunk”, majd mentünk. Egy időmérő chip-et kellett lepittyenteni (ezek a szakszavak…)

A rajtból egyébként jól látszott a holnapi rajt helye. Kicsit demoralizáló volt átnézni a túlpartra! Hideg volt, de tudtam, hogy ki fog sütni a nap. Már tegnap is rövidujjúban futottam, de mivel ma már vártam szülőket a pálya mellé, hosszúban indultam el, mert hideg is volt meg lehetőségem is volt leadni a felsőmet. Buza Norbival (Szeged) és Balázzsal is beszélgettem reggel, örültem, hogy a bokája már ok, tud futni – igaz nem kényelmesen, de tud. Érdekes volt, indulás után döbbentem rá, hogy milyen apatikusan kezeltem a dolgot. Nem gondoltam a távra, csak mentem. Ezt aztán később is próbáltam így csinálni.

Nagyon jól esett először meghallani, majd megpillantani a kékparókás különítményt 🙂 Előre megbeszéltük, hogy olivát és sajtot hoznak majd nekem kis csomaba összekészítve. Ez be is vált, nagyon jól esett, de a többi napon már úgy kértem, hogy egy sajtdarab mellett legyen 5-6 szem oliva – nekem ez a nyerő! Keszthelyig szinte eseménytelen volt a futás, de a váltópontnál Poszti Zoli fotózott, azt hittem nem jó az első kép, úgyhogy visszaléptem még egy pózólásra. Ez arra volt jó, hogy elfelejtettem pittyenteni, de ez csak 2-3 km-rel arrébb jutott az eszembe. Nem mentem vissza, hiszen volt bizonyíték 😉 Apu és Mice a váltópont után álltak nem sokkal, kaptam tőlük sajtot, aztán mentem tovább. A keszthelyi hotel előtt Benedek Tibor szurkolt, a PodiArt-tól. Kérdezte hogy vagy, válaszoltam neki, hogy nagyon jól érzem magam, lassan megyek 5:30-5:45 körüli tempóval, 140-es pulzus alatt, ráadásul a logójukat is levadásztam már (ez egy játék volt), mire visszaszólt, hogy akkor ideje elkezdenem futni! Oké, majd vasárnap délután, válaszoltam félig viccesen.

Itt már relatív ismerős volt a pálya, Becehegyet nem vártam, de a golfpálya melletti domb nem volt olyan szörnyű, mint ahogy tavalyról emlékeztem rá. Előtte nem sokkal egy kutyus csapódott hozzánk, jött velünk szinte végig. A domb tetején azt hittem megy majd vissza, de nem, csak jött tovább. Itt már az út mentén futottunk végig Szigligetig, szépen lassan elértünk a cél felé. A hegy már látszik több kilométerről, próbáltam nem az utolsó pár száz méterre koncentrálni. Amikor végre megpillantottam a befutót (felfutót?), akkor vettem egy mély levegőt, és bár jó érzés lett volna erőből felfutni, óvatosan kellett bánni a tartalékokkal. Pulzusra váltottam a Garmint, és figyeltem, hogy nem szálljon el túlságosan. Lassú mozgással, apró lépésekkel haladtam felfelé. Az utolsó meredély előtt Mice szurkolt, Apu fent volt a tetején. Péter Attila hangja már mérföldekre elhallatszott, jó érzés volt, amikor bemondta a nevemet. Életem leghosszabb, de nem legnehezebb futásán voltam túl 5 óra 14 perces idővel.

Apu gratulált, Micéhez nem mentem le, mert minél előbb túl akartam esni a masszázson. Elbúcsúztunk, mert minél előbb vissza akartam menni a hotelba pihenni. Vacsoránál egy német társaság mellé ültem le, velük beszélgettem egy picit, majd a desszertet a később érkező Balázsékkal fogyasztottam el. Örültem, hogy neki is sikerült lefutni az egészet. Este lecsúszott pár sör az ismerősökkel, majd gyors összepakolás és alvás. Nem találtam a futósapkámat, egy fekete NIKE baseball sapi. Először elkezdtem idegeskedni, majd leállítottam magam, és azt mondtam, hogy ez volt az áldozatom a BSZM oltárán. Másik sapim van, napszemüvegem van, szóval nagy baj nincs.

3. nap, március 19. Badacsony – Balatonfüred 45,2 km

Kicsit korábban keltünk, mint eddig, reggeli után busz megint. Előtte volt még időm nyújtani egy picit, rám is fért rendesen. Ez a verseny legrövidebb távja, de vigyázni kell vele nagyon! Nemcsak a sorozatterhelés miatti sérülésveszély sokszorozódik meg, elég sok szint is van benne. A rajt egy parkolóban volt, innét már az ismerős északi parton futunk. Ez sokat jelent, hiszen van fogalmam, hogy hol vagyunk, nagyjából mi várható és mikor lesz frissítőállomás. A rajt előtt édesanyámék jöttek oda, de mivel már csak percek voltak hátra, gyors köszönés után mentem is a rajtzónába. Itt már fejben ott kellett lennem. Szólítottak, mentem, dugtam, futottam. Indult a rettegett harmadik nap, ettől féltem legjobban. Az elején szuperül tartottam a tegnapi tempót, rövid időn belül kétszer is kiálltam könnyíteni magamon. Nem zavart, hogy többen megelőztek közben, nem is akartam újra beérni őket. Vannak olyan dolgok ezen a versenyen, amit el kell tudni engedni. Nagyon becsülöm Balázst azért, mert fejben össze tudta magát újra rakni egy sérülés és a napi szakasz feladása után úgy, hogy ismét teljes távokat futott. Ez talán nehezebb, mint sikeresen megfutni minden napot. Norbi is félt ettől a naptól, ő a hegyektől tartott. A combja már alapból ki volt készülve,amin a sok rettegett szint nem segített, feladta a szakaszt.

Egy darabig édesanyámék és Micéék is szurkoltak nekem, aztán Anyuék hazamentek Fruzsiért, hogy lehozzák a füredi célba. Már hiányzott nagyon. Apuék meg pont aznap mentek haza Keszthely mellől, szóval egy úton jártunk. Sokszor megálltak, ilyenkor nemcsak nekem, hanem mindekinek drukkoltak és kiabáltak. Szuper volt, büszke voltam rájuk, és sok futó gratulált, hogy micsoda családom van! Külföldiek még fotózkodni is megálltak, nemcsak pacsiztak 🙂

Nem sokkal 15 km-en túl elkezdett húzódni, aztán elég hamar fájni a bal bokám külső első szalagja (nem tudom pontosan leírni, de a lábfej közepétől a bokacsont előtt a sípcsont alsó harmadáig fájt terheléskor). Végszükség esetére vittem magammal fájdalomcsillapítót minden nap, itt bevettem egyet. Persze nem rögtön, próbáltam kifutni, nem ment… Aztán lassítani, az sem jött be… Addigra már megálltam párszor masszírozni, az időlegesen használt, de utána megint nagyon fájt. A gyógyszer működött, de aztán sikerült egy olyan technikát találni, amiben már lehetségesnek láttam a maradék huszonvalahány kilométer lefutását. A térdem néha nem hajlott, nagyon rossz érzésem volt, de ki kellett tartanom. Elkezdtem elterelni a figyelmemet, nem akartam se visszaszámolni se tervezni. A végét vártam, hiszen szinte hazai pályán futok majd be, család lejön, haverok itt lesznek…

Nem sokkal Aszófő előtt Vízer Dani (Székesfehérvári nagykövet) előzött meg a kísérő biciklisével, pont egy hegynek felfele. Beálltam mögé, átvettem a ritmusát amennyire tudtam, és szuper tempóban felvontatott a hegyre. Meg is köszöntem neki, majd Apuék kereplőztek, miközben kiabálták, hogy „KÉÉÉK, KÉÉK!” Kértem, hogy pirosat is kiabáljanak, hiszen Dani abban volt 🙂 A siófoki végső célban egyébként Dani viccesen mutatta a kék színt a ruháján szüleimnek!

Kb 10 km-rel a vége előtt egy Igor nevű futó elment mellettem, elég jó iramban. Gondoltam beállok mögé, és megnézem, hogy mi van, ha rá koncentrálok, és huzatom magam egy picit. Érdekes volt, hiszen gyorsultam, nem is kicsit, 5:10-5:40 közötti iramra váltottam (szinttől függően), és mentem vadul Igor mögött. A bal bokám elkezdett nem fájni! Szuper, akkor meg se állok, gondoltam. Mentem is végig, kb 5 km után megköszöntem Igornak, hogy húz. Tihanynál már éreztem, hogy fáradok, de a pulzusom is bírta ezt a tempót, nekem is kényelmes volt, szóval nem volt megállás. Füredre beérve Salamon Edina (helyi nagykövet) szurkolt és integetett. Az utolsó frissítőpontnál én nem álltam meg, mert volt italom és tudtam, hogy már alig van hátra 2 km.

A Tagore sétány megváltás volt, a cél a Kisfaludy strand parkolójában volt. Az utolsó előtti kanyarban egy maratonista csaj sírt már, annyira görcsölt a lába, de csinálta keményen. Szurkoltam neki, hogy beérjen. Ott már Kalauz Dani is várt, futott is velem egy kicsit, majd akárhova néztem, családot láttam szurkolni! Szuper volt, Fruzsi adott a befutó előtt egy csókot, majd egy gyereksereggel mögöttem kanyarodtam rá a célra. Kértem őket, hogy álljanak félre, még nem voltak ilyen rendezvényen, nem akartam, hogy a többi futót akadályozzák. Ahogy hátranéztem, az egyik csak jött tovább, ami egy vicces szitut eredményezett a célban, de minden rendben volt 4 óra 17 perces futás után. A vége után pár gyors fotó, majd családdal beszélgetés. Sajnos ilyenkor az eszem egészen máshol jár, úgyhogy el is búcsúztunk, felszálltam a buszra, majd mentünk Almádiba a Ramadába. Este forró fürdő, masszázs, vacsora, közben persze beszélgetés, előkészülés a holnapi koránkelésre. Vacsi után Lakatos Istvánnal felmehettünk a tetőn lévő kilátó bárba(?), ami általában zárva van. A sötétben jól látszott a Balaton körvonala, egy igen érdekes élmény volt lenézni arra a tóra, amit éppen most futok körbe. A tiszta időben szuperul látszott a másnapi cél is. Utána még egy utlsó sör mellett kellemes beszélgetés, majd alvás. Sajnos ez utóbbi nem sikerült, mindössze négy órát tudtam pihenni, abból is csak másfelet rendesen. Rettegtem, hogy a bokám feladja-e, vagy kibírja.

4. nap, március 20. Balatonfüred – Siófok 49,2 km

Hajnalban ébredés, reggelihez nem mertem kávét inni, mert igen komoly gyomorproblémáim voltak már este is. Étvágyam se volt, de tudtam, hogy enni kell. 6:40-kor indult a busz, mentünk vissza Balatonfüredre. A parkolóban gyors WC, itt már azért éreztem, hogy rendben leszek, de nagyon nem volt kedvem futni. A második naptól kezdett apátiát próbáltam használni, hogy ne érdekeljen, hogy mi van hátra. Céltalanul bolyongtam a tömegben, rengetegen csapattársakkal beszélgettek, fotózkodtak. Nekem semmihez sem volt kedvem, csendben reméltem, hogy a bokám bírni fogja.

Végre rajt 8:00-kor, egyénik mentek csak, a váltók fél órával utánunk jöttek. Szólítottak megint, mentem. Kisfaludy utcáján fel, könyörtelen domb kezdésnek, majd Csopak felé lejtő. Soha nem futottam még itt, jó volt beérni Csopakra. Réka és a kicsik vártak a strand előtti első frissítőnél, köszönés után futottam tovább, mert nem kellett még megállnom. Ez már ismerős pálya, futottunk erre a veszprémi csapattal párszor. Ismertem minden kanyart, nagyon sokat jelentett! Apuék Csopak végénél vártak először aznap, itt még kómás és kedvetlen voltam, de nemsokára feléledtem, felébredtem. Eddig is jó tempót tudtam menni szuper pulzus mellett (130 körül 5:20 alatt) ezután pedig sikerült végig tartanom. Amint éreztem, hogy a bokám bírni fogja, nem fogtam vissza magam. Több, mint 150 km-rel a lábamban persze nem futottam egyéni csúcsot, de éreztem azt a rengeteg felszabaduló energiát, csak mentem és mentem előre.

Balatonalmádi, hazai pálya. Ismertem minden gödröt, arra mentünk, amerre mi is futni szoktunk. Egyszer csak Muladi György jött autóval mellettem, pár szót váltottunk, majd az operatőr elkezdett venni nyitott ajtóval. Gyorsultam is szívből 4:45-ig, majd visszavettem, pont amikor Apuék vártak ismét a kanyarban. Szuper volt „itthon futni”, feldobott Lehel szurkolása a váltónál!

Akarattya környékén tartottam az emelkedőtől, de egyszer már futottam Siófok-Veszprémet (az 43 km volt), nem emlékeztem semmi szörnyűre, pedig mindenki riogatott ezzel. Persze, hiszen nem ugyanazon az úton mentünk. Most egy emelkedő után iszonyú meredek lejtő jött, szinte sétálnom kellett, hogy kibírjam lefelé. Egy alagúton mentünk át a sínek alatt, majd a Club Aliga területén (?) át. Na, ennek a végében aztán rákanyarodtunk arra a hegyre, amitől oly sokan tartottak. Mondjuk én sem örültem, de itt már vitt előre a cél gondolata, megmásztam a hegyet szépen lassan, csoszogva, ritmusból nem kiesve. Tetején frissítőpont, PosztiTeam kiabál, mintha újratöltöttek volna. Innét már tudtam, nincs megállás. Szinte szó szerint, még a frissítőpontoknál is alig töltöttem időt. Balatonvilágosnál látszott a Ramada épülete, hazafelé ez nagyon lehúzott anno, de most tudtam, hogy mindjárt vége! Mentem tovább, Mice is mondta, hogy szuper időt megyek. Futás tovább, nincs megállás. Jött a Sóstói lejtő, lassan leküzdöttem magam rajta, nem mertem gyorsan menni, nehogy lesérüljek 9 km-rel a cél előtt. Nem ezen a percen fog múlni!

Innét már sík terep, tempó futás, kicsi beszélgetés a futókkal, egymás húzása. Aztán Siófok, az utolsó kanyar előtt elhúzott mellettem édesanyám, Fruzsi ablakon kilógva szól: „Te süket vagy?”, merthogy már kiabáltak meg dudáltak, én meg nem néztem hátra 😀 Integetés után lekanyarodtam a parti sétányra, ők mentek a cél felé. A parton már tudtam, szuper lesz! Mivel nem emlékeztem, hogy milyen időt mentem eddig, nem matekoztam, csak mentem ahogy tudtam. A cél előtt, ahogy az meg volt beszélve, egy tortát tartott húgom, ezt először észre se vettem, de megálltam, visszamentem érte, majd ezzel futottam lassan a cél felé. Amikor megláttam Micét, kikaptam a sorból, odaadtam neki a tortát, és berángattam a célba. Szerencsére az ilyen rendezvényeken ezt engedik, illetve a szervezők is tudták a teljes történetet. Lakatos István, Tamás Krisztián és Kocsis Árpád ott voltak a célban, végig szurkoltak ők is, tanácsokat adtak önzetlenül és minden futónak megadtak mindent, amit csak lehetett. Az érmet ketten fogták, Krisztián és Árpi együtt akasztotta a nyakamba. Megváltás volt a célvonal, csippantás, dugóka leadás, minden begyakorolt rutinnal ment, semmire sem volt gondom. Fantasztikus idővel értem be, 4 óra 36 perc alatt teljesítettem az utolsó etapot, ezzel sikerült az álom, 19 órán belül hazaérni.

Egy kicsit még elidőztünk a cél melletti területen, a befutóknak én is gratuláltam, sokakkal előzgettük egymást a 4 nap során. Rengetegen jöttek oda Micéhez és Apuhoz, hogy megköszönjék nekik ezt a hangos és odaadó szurkolást. Nagyon sok puszi és pacsi, valamint jópár fotó is elcsattant.

Vegyes érzelmek dúltak bennem, örültem, hogy vége, büszke voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni. Eszméletlen érzés volt azt tudni, hogy hétfőn nem kell futni. Persze rögtön sör, Fruzsi vezet haza.

Nagyon szépen köszönöm a BSI-nek a szervezést, abszolút profi volt minden. Futóként könnyű fáradtan, morcosan a hibákat keresni, de amit pár nap alatt számunkra láthatatlanul kilogisztikáztak a szervezők, az valami csodálatos.

Nagyon szépen köszönöm az össze futótársam nevében a masszőröknek! Amikor a 3. napon megkérdeztem, hogy ők hogy bírják, frappánsan csak annyit mondott az egyikőjük, hogy „pont ugyanúgy, ahogy ti!”

Nagyon szépen köszönök minden szót, minden hajrát, minden szurkolás és biztatást mindenkinek!

Itthon aztán újra előjött sok-sok gondolat, lelkileg nehéz egy ilyen verseny végén túltenni magam.

Hiányérzetem van. Persze a futás az nem hiányzik. Végre vége. El kellene pakolni. Majd holnap. Pihenni kellene. Hol a söröm? Levezető futás? Nem jó, minden cuccom vizes. Jó, csak vicceltem. Gyorsan megírok egy beszámolót (ezt). Fruzsi, masszírozz meg légy szíves. Most akkor ultrafutó vagyok, vagy nem. Az vagyok, mert mindenem fáj. Bocs Árpi, ezt loptam! Kedden megyek levezetni. Csütörtök Almádi futás, csak laza lesz. Hétfőn nincs munka. 195 km-t soha többet…

 

Jövőre bringás kísérőt keresek. Jelentkezni facebookon lehet.